Nelli Gondolatok

HAJNAL

Sötét égbolton még csillagok.
Éjszaka szemével tekint le rád a hold.
Madarak énekével hajnal közeleg,
Horizonton még gyenge fények.
Minden reggel egy kicsit más,
Hol egy repülő szeli át az eget,
S még ő a fényesebb,
Hol egy felhő,
Mi mögötte titkokat rejt
Hol a madárdal csendesebb,
Már párra leltek.
Vagy épp a fű deres, 
S ezüstjével a holddal versenyez.
Minden hajnal változás,
S minden napban várod a csodát.

 

 

 

SZOMORÚ DAL

Szomorú dallamok rezdülnek meg,
Minden hangban, minden leütésben,
Ahogy a dalt hallgatom, s átjár engem.
Ha sírok, nem én vagyok,
Csak a zene, mi kiváltja belőlem.
Erre most nem táncot járok,
Most sír a lelkem,
Ahogy szomorú dallamok csendülnek fel.
Ha itt lennél, válladra hajthatnám fejem,
Már nem tagadnám,
Könnyekkel sír lelkem.

 

 

 

 

LÁNCFŰZÉS

A név kötelez!
Törvény, mi génekbe vésett.
Az vagy, mit magadban hordozol,
Jót, s rossza.
Mit kaptál az ősöktől.
Véletlenszerű, 
Mégis legerősebb lánc,
Mit adtak neked.
Név kötelez,
Kibújni ez alól nem lehet.
Ott van benned,
Minden nagyapád s nagyanyád,
S tett hozzá, s vett is el.
Egy kicsi részben ők vagy,
Mint piramis csúcsán,
Állsz Te magad,
S fűzöd tovább láncot.
Tudnod kell,
Következő láncszem,
Te vagy,
S nem mindegy,
Tovább mit adsz.

 

 

 

KÍVÁNOK NEKED

Hogy kívánjak neked,
Kellemes Ünnepeket?
Ezen gondolkodtam.
Hogy szóljon az én szavam,
Hogy másképp csengjen mint másoké:?
Nem kell, hogy szebb legyen,
De benne legyek én,
S legyen benn, mit kívánnék neked,
S legyél benne Te is,
Hiszen neked szól.
Álmodj nagyot,
S kívánni jobbat nem tudok,
Hogy teljesüljön saját álmod,
Olyan fényesen
Ahogy ezen a szép tavaszi napon,
A nap süt az égen.

 

 

 

 

 

 

SZERETET A KÜLÖNCSÉG

Szeretkezz, ne háborúzz!
Mekkora igazság van ebben,
Csámcsogd egy kicsit, Te is.
Mégis, mintha nem tanulnának belőle,
Ismétli önmagát újra, s újra a történelem,
Nem lettünk okosabbak, mint elődeink,
Még sem.
Volt előttünk példa,
Tanulhattunk volna,
De nem tesszük.
Még mindig vannak háborúk,
Esnek el emberek,
Kiket haza várnak, s szeretnek.
Mikor látjuk be, értelmetlenség?
Háborúzz a békéért!
Mekkora hülyeség!
Kinőhettünk volna belőle, levethetnénk,
Mint elnyűtt ruhát, mi már nem illik ránk.
S a hippik lógtak ki a sorból,
Kik a szabadságot, s békét hirdették?
Fura, mi?
Igen, szerintem is.
Templomba járunk, békét hirdetünk, igét.
De szeretet a különcség. 

 

 

 

 

BENNEM

Eltűntem,
Nem voltam, nem is léteztem,
Csak tettem mit kellett, 
S nem akárhogy.
Teljes szívvel,
De én magam eltűntem.
Hol volt már az a lány, ki voltam?
Eltűnt olyan csendben, 
Hogy észre sem vettem.

Egy nap,
Furcsa érzés szállt meg,
Múlt váratlanul előlépett,
S figyelmeztetett,
Keresd meg azt a lányt,
Ki régen elveszett,
Mert nem tűnt el, 
Csak elfelejtettem,
Itt van bennem. én vagyok.

 

 

 

SZAPPANBUBORÉK

Üres vagy, mint egy szappanbuborék,
Szivárványszíned ugyan megvillan még,
De belül, 
Érzéketlenség.
Hol a szeretet?
Hol a harag?
Hol a szerelem?
Nincs benned, 
Könnyed lettél, de üres.
Kell, hogy valami megtöltsön,
Ne csak sodródj mint légben,
Gyermekszájból kifújt szappanbuborék.
Kell, hogy szeress,
Kell, hogy szenvedj,
Kell, hogy érezz,
Hogy ember lehess.

 

 

NEM ADOM A NEVETÉSEM

Legyek egy kicsit bolond,
De legyek szabad, boldog,
Hogy mindenen nevessek,
Nevessek magamon is, 
Ha hibázok, ha vétek.
Nevessek akkor is, 
Ha úgy érzem mindjárt sírok,
Mikor bántanak, 
S mikor szomorú vagyok
Csak legyek elég bolond,
De nagyon boldog bolond,
Tudjak nevetni mindenen, 
Mert nem vagyok bolond,
Hogy bárki elvehesse tőlem,
Nem adom a nevetésem.

 

 

 

NÉZEM ÁLMOD

Jó reggelt,
Már régóta fent vagyok.
Nézem lehunyt szemed,
Kisimult arcod.
Olyan szép vagy,
Békés, nyugodt.
Ilyenkor csak szeretni tudlak,
Eltűnt belőled minden rossz.
Elvitte álmod,
Csak a jó maradt,
S ahogy nézem arcodat,
Én is megtisztulok.
Óvatosan megcsókollak.
Még aludj,
Még pihenj,
Észre se vedd, itt vagyok.
Ne tudd, mennyire szeretlek.
Lehet, megijednél tőle,
Vagy nem értenéd meg.
Ez csak legyen az én titkom.
Nem kell magyarázkodnom,
Milyen szép vagy mikor alszol.
Mintha lelked angyalok szállták volna meg,
S ezt a csodát csendben, észrevétlen nézem.
Suttogok magamban: Jó reggelt,
Te ne halld meg.
Te csak aludj,
Egy kicsit még had nézzelek.

 

 

 

 

HA

Játszom két betűvel, HA
Játszom a gondolattal.
Mi lett volna Ha?
Vajon a Ha csak játék,
Vagy utólagos megbánás, 
Álmodozás?
Tudom a válaszát.
Egy értelmetlen kérdés,
Mintha bármin változtathatnék.
Ha akkor, nem azt teszem?
Ha akkor, nem arra megyek?
De azt tettem, s arra léptem.
Hiába a Ha kérdés,
Minden marad a régiben.
Minden gondolatban,
Minden mozdulatban,
Ott a Ha,
Mert megkérdőjelezhetem.
Játszom vele továbbra.
Ha most itt lennél, megértenél?
Ha megpróbálnál megérteni, 
Lelkemhez férkőznél?
Ha tennél egy lépést, ide érnél,
Vagy távolság épp úgy maradna?
Hiába a Ha, 
Ha válaszokat nem kapok,
Mert nincsenek válaszok.
Ez csak játék két betűvel, 
Mégis számtalanszor eljátsszunk vele.

 

 

 

 

MÁR VAN HOLNAPOM

Életem, mint egy nehezen felépített vár,
Egy pillanat alatt ledőlt,
Elég volt egy mondat,
S a téglák szanaszét szóródtak.
Álltam felette, néztem a romokat,
Hogy kezdjem felépíteni újra életem, magamat,
Mi legyen az alap, mire építhetek majd?
Nem volt jövőképem,
Nem tudtam mit hoz a holnap,
Lógtam a levegőben,
Mint egy nyakánál felakasztott báb,
Jobbra, balra lengtem,
Ahogy a szél fújt engem,
De az a szél valaki más szájából fújt,
S ahogy ő akarta, úgy lengedeztem.
Lassan rájöttem, azok a téglák,
Már csak én vagyok,
S szedtem össze őket,
Építettem fel újra magamat, életemet.
Elvágtam a zsinórt, mi nyakam fogta,
S már nem lengedezek, hiába fújnak.
Hosszú idő után újra van jövőképem,
Már tudom mi lesz holnap,
Már megkérdezheted, mit akarok,
Már tudom a válaszokat.
Már tudom miből építkezem,
Magamból,
Mert azok a téglák én vagyok
Magamból építkezem.

 

 

 

 

 

JÓ ÉJSZAKÁT

Tudod, egy altatót akartam írni neked,
Valami olyat, mit mástól nem kaphatsz.
Kicsit őszintébbet, kicsit többet,
Miről érzed, csak neked szól,
De csak a csillagok jutottak eszembe,
Ahogy Isten az égen szétszórta őket,
Önző módon,
Most csak neked s nekem.
Mintha az éjszaka leple,
Csak minket takarhatna el,
S kívántam,
Számtalan csillag legyen altató dalod,
De túl fáradt vagy,
Egy nehéz nap után már nem kell daluk,
Elég gyenge fényük,
S Te már alszol.
Suttogásom sem hallod a távolból,
Én mégis suttogok egy altatót,
Mi neked szól. 
Majd ahogy az idő megy,
Talán másképp hallod már e szavakat,
Ezek mégis neked szólnak.
Őszintébbek.
Ha tudnék a távolból,
Kezemmel csillámport szórnék szemedre,
Békességet fáradt testedre,
Így kívánnék jó éjszakát.

 

 

SÓHAJOK

Hallom távolból halkan ideérő sóhajod,
Leheleted darabkáját elhozta szél.
Hangos sóhajok törnek fel belőlem,
Szinte látom, hogy oszlik szét a térben.
Járják a sóhajok végtelen eget.
Tudják, nagy a szívünk mindkettőnknek.
Átérezzük egymás bánatát,
Mindegy milyen nagy köztünk a távolság,
Együtt könnyezünk,
Együtt lélegzünk.

 

 

 

 

 

TÁVOLBÓL

Próbáltál már repülni?
Én igen.
Csendes szép faluban ahol felnőttem van egy magas domb,
Mikor gyerek voltam, ha nagy szél támadt tetejére álltam,
Becsukott szemmel bő ruhában, s széttártam karom.
Szinte el is hittem, hogy repülni tudok,
Ahogy a szél ruhám alá kapott.
S ha kinyitottam szemem, 
Mint madár fentről a távolból,
Láttam a Kab-hegyet, Somlót, a Balatoni dombokat,
Az erdők, mezők távoli sávját, s szétszórt falvakat.
Onnan úgy tűnt karnyújtásnyira van.
Már ismertem minden erdejét, útját,
Bebarangoltam számtalanszor,
Hiszen gyerekkorom erről szólt.
De már nem volt elég, többet akartam,
Többet akartam látni a világból,
Mint a madár, ki fentről széttekint,
Vonzott a távolság az ismeretlen,
Kevés volt, mit gyermekkorom nyújthatott nekem..
Mikor vissza térek, keresem a régi utakat,
De már nem találom meg,
Fák, bokrok miket ismertem megváltoztak,
Felnőttek velem.

 

 

 

SOK A FÁJDALOM

Fáj a csalódás,
Fáj a hazugság,
Fáj az árulás,
Fáj a sértés,
S mennyi minden van mi fájhat.
Ne segíts a fájdalomnak,
Elég így is a világnak.
Ne menj messze,
Nyisd ki szemed,
S láthatsz belőle eleget.
Sajnálod őket?
Igen?
Hát gondold meg,
Milyen lenne a világ,
Melyet magadnak megálmodtál.
Ilyen?
Fájdalommal teli sötét,
Vagy boldogabbat szeretnél,
Egy napsütöttebbet,
Fényesebbet,
Olyat miben több a szeretet?
Te is tehetsz érte,
Mindnyájan tehetünk ezért.
Ez a mi világunk,
Mi alakítjuk.
Olyan lesz milyenné tesszük.

 

 

 

SZABADON

Azt tervezem, nyáron világgá megyek,
Nem lesz más csak az autó, s zene,
Nem lesznek célok, csak megyek.
Úgy teszek mint hobók, a csavargók,
Igazán szabad leszek.
Tervek nélkül,
Célok nélkül,
Csak megyek.
Zenét viszek magammal,
Csak ezt az egyet.
Erről álmodozom,
Valódi szabad életről, 
Ha rövid ideig is,
De távol minden kötöttségtől.
Bármi ami az úton érhet,
Legyen váratlan meglepetés.
Ne legyenek előre foglalt szálláshelyek,
Kötelező vacsora idők,
Nem akarok semmihez igazodni,
Egy kis időre igazán szabad akarok lenni.

 

 

 

 

 

HARAGSZOM

Nem érdekelsz!
Most haragszom.
Nyitva, tárva volt ajtóm,
Most bezártam előtted.
Haragszom.
Jó hangosan kell kopognod,
Hogy meghalljalak,
S kinyissam újra az ajtót.
Az én szívem nem csiki-csuki.
Ha bántasz, sértegetsz,
Miért engednélek közelébe,
Hogy fájdalmat okozz?
Miért akarnék magamnak ilyet?
Gondolkozz!
Tudod,
Nyitott szemmel is álmodozom,
Elképzelek egy életet,
Egy világot magamnak,
Abban sosincs olyan, hogy bántanak.
Nem erről álmodom.
Ha lesz elég bátorságod, 
Elég erőd,
S jó hangosan kopogsz,
Esdekelve bocsánatért,
Akkor kinyitom újra szívem.
Addig nem.
Megbántottál,
Most haragszom.

 

 

 

 

 

ÉGETEM A HIDAT

Égetem a hidat,
Felcsapó lángokba dobálom emlékképeket,
Had égjenek.
Ne halljak róla,
Ne tudjak róla,
Ne fájjon többé,
Ne emlékezzek.
Tagadok magamnak mindent,
Nem, nem, nem,
Nem voltak,
Nem történtek meg,
S tudom nem kellenek hidak,
Soha nincsenek vissza utak.
Hát égjen!
Had csapjon fel a láng,
Érjen az égig,
Világítsa be sötét éjszakát.
Recsegjen, ropogjon benne minden,
Szikrákat vessen.
Múlt nem melegíthet soha többé fel.
Ha vissza gondolok fázok, reszketek.
Hát támadjon vihar! 
Tomboljon szél!
Kapja fel mi tűzből maradt,
Hamva se legyen múltnak.

 

 

 

 

BARÁTOK

Határtalan kincs birtokában vagyok,
Olyan barátokkal rendelkezem,
Kikről sokan csak álmodozhattok,
Ha száz kezem lenne,
S a világ a szívem,
Nem tudnám visszaadni,
Mindazt mit kaptam,
Hogy ott vagytok mellettem,
S ez semmi, ahhoz képest,
Hogy boldognak akartok látni.
Mekkora szívetek van?
Nem is tudom,
Mivel érdemeltem meg,
Pedig egyikőtöknek sem könnyű,
S mégis ott vagytok mindig mellettem.
Ti még nem fordítottatok hátat,
Sohasem.
Ha egyszer ezer kezem lenne,
De ezt nem lehet,
Visszaadhatnám,
Ezt a sok szeretet,
Mit nap, mint nap kapok,
De így csak hálás vagyok,
Hogy a barátaim vagytok.
Úgysem tudnám visszaadni,
S a legszebb, hogy nem is kéritek,
Önzetlenek vagytok,
Csupa szívek,
S én hálás lehetek, már azért is,
Hogy Ti léteztek.

 

 

 

 

KINCSVADÁSZ

Megtalálni ki illik hozzád,
S nem elég, hogy illik,
Kettőtök közt tűz is legyen,
Elég nagy kihívás,
Talán legnehezebb.
Vagyunk jó néhányan emberek,
Mint hatalmas kirakójátéka földnek,
Sok millió puzzle darabkával,
S ebben a káoszban találd meg,
Azt az egy darabkát,
Ki illik hozzád,
S másik ha rád talált,
Úgy érezze kincsre lelt,
Ki mellett Te kincs lehetsz.
Míg vadászol, kutakodsz, keresel,
Hogy igazán azt találd,
Nem alkudhatsz meg.
Nem mondhatod, hogy legalább jó vele.
Legalább nem vagy egyedül.
Legalább van ki haza vár,
Mert ő nem kincsed,
Ő megalkuvás.
Ő a csendes hétköznapok.
De nem perzsel meg.

 

 

 

HUZI-VONI JÁTÉK

 

 

 

NÉMA ÜVÖLTÉS

Üvöltesz belül a fájdalomtól,
S nem érted a világ,
Miért nem hallja belső hangodat,
Hisz olyan hangosan üvöltöttél,
Hogy könnyek tudták lemosni,
Minden néma szavadat.
Még túlságosan fájt,
Beszélni erről nem tudtál,
Csendben véreztél,
S mikor porban kínodban feküdtél,
Idegen macska volt ki vigasztalt,
Egyedül ő bújt hozzád,
S érezte át fájdalmad.
Zárt ajkad mögül is,
Hallotta üvöltésedet,
Míg később,
Emberek szavaidat sem,
Hogy segítsetek.

 

 

 

 

GONDOLOK RÁD

Gondolok rád, s milyen sokat.
Merre jársz?
Mit csinálsz?
Vajon Te gondolsz rám?
Ha tudnád milyen kevés kell, 
Hogy boldog legyek,
Meglepődnél,
Talán nem is értenéd,
Hogy érhetem be ennyivel.
Most arra gondolok,
Mindent elveszíthetek,
De gondolataim szabadok,
S rád gondolok.
Valójában mindig ezt teszem,
Csak Te nem érzed,
Vagy folyton kételkedsz.
Kérdőre vonsz olyanért mik nincsenek.
Látnád szívem, tudnád mi kell nekem.
Azt hiszed ez kevés?
Dehogy!
Lehetne ez minden.
Ez lehetne a boldogság,
S ennél jobb nincsen.

 

 

 

FOGADJ EL

Fogadj el olyannak amilyen vagyok.
Hibákkal, rosszal, a jóval,
Megélt úttal mi alakított
S mindazt mit magamban hordozok.
Mert ezek tesznek azzá aki vagyok,
S ettől vagyok én, én,
Különben nem is lennék,
Csak üres árnyék,
Érzéketlen, értelmetlen sötét folt a falon,
Mi fény útját állja, 
S lennék önmagam árnyéka.
Mert minden mi bennem van,
Keltett életre,
Hogy ember lehessek a földön.
Egy!
Kicsit más mint Te, vagy bárki más.
Hagyd, hogy én én lehessek,
S Te fogadj el.

 

 

 

 

BÍRD KI !

Azt mondták:
Bírd ki!
Nem kibírni akarom az életet,
Hanem élni.
Boldog akarok lenni.
Bírd ki!
Olyan mint egy beletörődés.
Nem törődök bele,
Teszek érte.
Olyan legyen miért érdemes élni.
Nem megalkudni akarok,
Csak úgy jöjjenek a dolgok,
Mintha én nem is léteznék,
Önálló akarattal nem rendelkeznék.
Nem ilyen vagyok.
Van akaratom,
Önállóan gondolkodom.
Nem kérem, hogy helyettem tegyék,
Nem is engedném, hogy döntsenek.
Döntsenek saját életük felett.
Ők bírják ki.
Én az enyémet szeretném élni.

 

 

 

 

TAVASZ LETT

 

 

 

AHOGY ÉLNI KELL

Egy kis csendet akarok,
Halkabb hangokat.
Halljam a suttogó,
Őszinte szavakat.
Ezt vártam, 
Beszélgetéseket,
Fáradt hétköznapokon,
Egy kis csendet.
Mióta álmodoztam.
Elpihennék válladon,
Érezném illatod,
S hétköznap ebben a bódulatban,
Melletted aludnék el,
De hétvégén, meg sem állnék,
Kirándulnék, táncolnék veled.
Igazán akkor élnénk,
Úgy, ahogy valóban élni kell.

 

 

 

EGYETLEN EGY SZÓ

Legyünk bár hideg havasokban,
Ha melegedhetnék ölelésedben,
Elég egy szó,
Csak ennyi kell.